Professzionális vezető kiválasztás a fenntartható üzleti fejlődésért

Harc a tehetségekért – vagy mégsem?

2015. 11. 13.

A vezetési tanácsadók szívesen tömörítik éppen aktuálisnak vélt mainstream elméleteiket néhány szavas, frappáns kifejezésekbe. E módszer előnye, hogy azokhoz is elér mondanivalójuk, akiknek nincs ideje, türelme száraz tanulmányokat, több száz oldalas szakkönyveket olvasgatni vagy hosszadalmas előadásokat meghallgatni. Minél „blickfangosabb” egy ilyen szókapcsolat, annál könnyebben ivódik be a köztudatba, annál meggyőzőbben sugall egy cáfolhatatlannak tűnő igazságot. De éppen tömörségükben rejlik e szlogenek veszélye is, hiszen a jelenségek általában bonyolultabbak annál, minthogy egyetlen frappáns kifejezéssel megragadható lenne a lényegük.

Az emberierőforrás-gazdálkodás területéről számos jól hangzó és a szakmai munka vezérfonalává vált kifejezést idézhetnénk. Bizonyos azonban, hogy közülük is kiemelkedik hangulatfestő erejével a „war for talent”, amely néhány évvel ezelőtt élte virágkorát. Népszerűvé válásának oka a különösen expresszív hangzáson túlmenően az volt, hogy nagyon szimpatikus üzenetet közvetített. A küzdelem azért folyik – sugallta – mert a munkaszervezetek eredményességét, hatékony működését az ott tevékenykedő tehetségek befolyásolják döntően. Éppen ezért azonosításuk, megszerzésük vagy megtartásuk, menedzselésük a személyzeti vezetés kulcsfeladata. Ez megrendeléseket hoz a tanácsadóknak, de egyúttal ráirányítja a figyelmet a szervezetek HR részlegeinek fontosságára is.

Éppen ezért némi meglepetést okozott számunkra, hogy amikor néhány évvel ezelőtt a Munkaügyi Szemle egy riportjában a tehetség definiálására és a munkaszervezetben való hasznosulásának értelmezésére kértünk néhány hazai HR gurut, ők nyilatkozataikban arra hívták fel a figyelmet, hogy a „war for talent” által sugallt fekete-fehér igazságnál azért differenciáltabb a kép. A nyilatkozók közül – terjedelmi korlátok miatt – ezúttal csak egy markáns véleményt emelünk ki, Vekerdy Ida pszichológus, főiskolai tanárét, aki ma is aktuálisan, elgondolkodtatóan és egyúttal vitára ingerlően érvelt:

„Meggyőző tapasztalataink vannak arról, hogy számos, jó adottságokkal rendelkező ember nem tudja érvényesíteni tehetségét, mert hiányzik belőle az önmotiváció, szorgalom, kitartás. Ugyanakkor az is igaz, hogy pontosan ez a belső késztetés teszi nehezen kezelhetővé a tehetségek egy részét, mert ők nem feltétlenül úgy képzelik el a kitörést, ahogy azt környezetük elvárja tőlük. A modern munkaszervezetekben, a globalizált világban ezek a konfliktusok az oly divatos tehetségmenedzsment programok dacára mind gyakoribbá válnak. A „kivételeseket” általában nem a nagy, globális szervezetekben találjuk. Legfeljebb csúcsvezetőként. A kiemelkedő tehetségű ember úgy tud jól együttműködni, ha ő szabhatja meg a feltételeket. Ugyanakkor a hatalmas szervezetek nem is igen akarják kezelni a tehetséget. Nekik jóképességű, törekvő, szorgalmas és alkalmazkodóképes munkatársakra van szükségük. Ha ezt valakiben felismerik, az előtt komoly kifutási lehetőség áll.

Az esély elvben megvan arra, hogy ezek a személyiségjellemzők a kiválasztásban azonosíthatók legyenek, de nem úgy, ahogy ma a gyakorlatban történik. A szervezeteknek általában nincs idejük erre, pontosabban nem szánnak rá annyi időt – persze az idő pénz is egyben –, amennyi szükséges lenne. Tehát az eszközök rendelkezésre állnak, de még a legkiválóbb assessment centerek sem ilyenek. Pontosan úgy, mint az iskolában. Nagyon kevés kiemelkedő képességű gyerek van, aki egy olyan pedagógussal kerül össze, aki csak tanácsokat ad, aki csak nyesegeti, menedzseli a tehetség kibontakozását, és nem a saját normáit erőlteti rá. Egy multi nem tud így működni. Olyan értékeket, normákat tud csak megfogalmazni, amelyekbe mindenki belefér – adott esetben teljesen különböző kultúrájú országokból érkező, különböző felkészültséggel rendelkező alkalmazottak. De a hazai nagyszervezetek is ilyenek.

A nagy munkaszervezeteknek a motiváció és az alkalmazkodóképesség a fontos. Amit pontatlanul tehetségmenedzsmentnek neveznek, az a magas intelligenciájú, de nem igazán kreatív emberek együttműködési készségének a fejlesztése.”

Kedves Olvasó, bizonyára Ön is került már olyan helyzetbe, hogy választania kellett az elkötelezett középszer vagy a nehezebben kezelhető tehetség között. Melyikre esett a választása?

 Munkácsy Ferenc

x

Belépés regisztrált pályázóknak

Elfelejtett jelszó? Regisztráció